1944 októberében a szovjet hadsereg és Tito kommunistái visszafoglalták a Vajdaság nagy részét. A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy győztes ország katonájának mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult. A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt átcsapott a fenti jelszóval ellátott, válogatás nélküli öldöklésbe, és ez sok ártatlan magyar életét követelte a Délvidéken.

A mai történettudomány számára már ismert, hogy 1944 végén és 1945 elején az OZNA (Népvédelmi Osztály) egységei, partizánalakulatok és néhány helybéli szerb nemzetiségű polgár népirtást hajtott végre a magyarok között a Délvidéken. Történt mindez a főparancsnok, Tito tudtával és beleegyezésével.

Az itt maradásért a bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetni 1944 október-november-decemberében. Kutatások szerint 20 000, más források szerint 40 000 ártatlan magyar – köztük nők és gyerekek – vált a partizánok áldozatául. Legnagyobb részüknek azon kívül, hogy magyarnak született és magyarnak vallotta magát, más bűne nem volt.

Sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Egy-egy korábban elcsattant pofon vagy kocsmai összeszólalkozás is halálos ítéletek sokaságát hozta.

A gyilkosok nem akármilyen módon gyilkoltak.
A kivégezés előtt heteken át verték és kínozták a szerencsétleneket. Néhol teljesen elferdült beteges hajlamról tanúskodnak a tettek. A legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyűjtõtáborokba, akiknek egy része ott el is pusztult. Ilyen táborok voltak: Jarek, Szépliget, Dunabökény, Dakovo.

Ezekről a dolgokról sokáig nem volt szabad beszélni. Csak az idősek s a tömegsírok pereméről megszökött emberek mesélték el egymásnak hideg téli estéken. A délvidéki és az anyaországi magyaroknak csak a „magyar fasiszták” által elkövetett bűnökre volt szabad emlékezni. El kellett feledni a Tisza-parti futóárkokba belelövöldözött, a községházak pincéjében agyonvert, megkínzott embereket.