„A régi Jugoszláviában katonaoktató voltam káplári rangban. A magyarok idején kubikosként dolgoztam. Tagja voltam a nyilas pártnak, mert földet ígért. Soha senkit nem bántottam. Amikor 1944. októberében bejöttek a partizánok, engem is levittek a pincébe. Sokan voltunk lent, de én már senkire nem emlékszem. Ott lent kétszer kaptam három-három pofont és ezenkívül egyszer a folyosón nagyon megvertek. A verők között több nő is volt. Földobtak az asztalra, lerántottak és közben ütöttek, de főleg a fejemet. Ezért is van emlékezetkihagyásom. Két cella volt. A kaját az ablakon adták be. Olyan tolóablak volt, amit néha nyitva is hagytak, amikor valakit vertek a folyosón. Lehet, hogy azért, hogy a többieket megfélemlítsék. Voltak, akik ilyenkor kikukucskáltak, én sose mertem. Volt olyan is, hogy vért pucoltattak velem a folyosón. Tíz napig voltam bent, aztán kiengedtek és többé senki nem keresett.”