1941-ben, amikor bejöttek a magyarok, nem is tudtunk róla, csak másnap, húsvét napján a töltésen keresztül jött egy szakasz magyar katona a templomig. A szerb nyelven kiírt cégéreket lelökték és kimentek a tanyára élelemért.
     Később egy határszakasz volt Adorjánon. Emlékszem még arra, hogy amikor a magyarok vonultak a főúton, elfogtak két Tresnjevácit meg egy kanizsait és átadták három adorjáni nemzetőrnek, Csanádi Imrének, Balázs Istvánnak és Dávid Albertnek. Azt a feladatot adták nekik, hogy kísérjék be Adorjánra a nemzetőrség parancsnokához. Ezek néhány száz méterrel arrébb úgy döntöttek, hogy nem vergődnek velük és lelőtték őket. A honvéd tisztek odafutottak és megparancsolták, hogy ássák el őket. Ezek el is ásták, de amikor a tisztek elmentek, velünk gyerekekkel kiásatták és a Balázs Pista levágta egyiknek a nemiszervét, hogy majd elviszi, de aztán meggondolta magát és visszadobta. Mi betemettük újra őket. Balázs Istvánt és Dávid Albertet a hatóságok tettükért bebörtönözték. Ők a börtönben öngyilkosok lettek. Csanádit pedig 1944-ben kivégezték.
     Öt-tíz nappal mielőtt az oroszok és a partizánok megérkeztek volna, a magyar katonák elhagyták a falut. Nem volt semmiféle bevonulás. Október 30-án délelőt 17-en jöttek a faluba, közöttük volt Oluški, Radakovic, »Gónó« Palcsi (testvérhúgának az urát is lelövette) és egy szerb aki azelőtt szolgáló volt a faluban a Jurisic Mišo (saját gazdáját Ladóczki Istvánt is elhajtotta). Egy családnál megebédeltek és megittak pár liter bort. A házigazdát Milutinovics Gyulának hívták.
     Később a piactérre hajtották a falu népét. Szecsei Jakabot, akinek hét családja volt, amikor el akarták vinni, a gyerekei belekapaszkodtak a lábába. Ott a helyszínen lelőtték. Elhajtották nagyapámat Kocsis János kovácsmestert is, pedig sohasem politizált. Amikor bementek hozzá, ketten elkezdték leszaggatni a szekrényajtókat. Ő kint volt a műhelyben néhány másik emberrel. A felesége szólt neki, odament, elvitték. Akik a műhelyben voltak, azok megmaradtak. Körmöczi Pál első unokatestvérem egyedül volt otthon. Amikor bementek hozzá, éppen a vécén volt. Ahogy meglátta őket, előjött, így őt is elvitték. Takács Pál nagybátyám disznóvágáson volt. Amikor hazaért, felesége mondta neki, hogy keresték. Ő erre keresztülvágott a földeken, hogy utolérje őket –, ez lett a veszte. A piactéren kb. 200 férfit gyűjtöttek össze. Felsorakoztatták őket két sorba és elkezdték a válogatást. Legelőbb öregapámat azért, mert magyaros bajusza volt. Az üvegszeme fénylett, azt hitték mosolyog, ezért leszakították a bajuszát. A papot, a tanítókat, tanárokat kiválogatták és még sok más férfit is. A többieket hazaküldték. Hármat kiválasztottak: Firányi plébánost, Kocsis Zoltán nagybátyámat és Filiszter Kelement. Nekik azt a feladatot adták, hogy a faluban végeztessék el a földeken folyó munkálatokat. Decemberben beidézték Kanizsára Filisztert és Kocsist, akik onnan nem tértek vissza. Ők valószínűleg Kanizsán vannak eltemetve. Pedig hallottam, őket kiengedték fát fűrészelni, tehát megszökhettek volna, de úgy látszik, bíztak fogva tartóikban. Az embereket két sorba állították és megindították Kanizsa felé. Elhaladtak ott is, ahol ebédeltek és berántották a sorba Milutinovics Gyula bácsit is. A falu végén a Tisza felé kanyarították az embereket. Három sorba voltak állítva a falu utolsó házától 15 méterre. Öt embert kiválasztottak: Bakota tanítót, Tandari Istvánt és még hármat. Amikor elkezdték a Tiszába lőni az embereket, ennek az öt férfinak az volt a feladata, hogy aki nem esett a vízbe, azt belelökjék. A Bakota tanító letérdelt (hét családja volt) és könyörgött, hogy hagyják meg az életét, de neki sem kegyelmeztek. Volt, aki megpróbált szökni, Szabados nevezetű két kilométert úszott a Tiszán, kísérték és végül lelőtték. Voltak, akik nem haltak meg mindjárt. Néhányan beestek a pandaj alá és segítségért kiabáltak. Ekkor a gyilkosok néhány kézigránátot dobtak oda.
     Én Zimonicon (Ilonakertváros – a szerző megjegyzése) voltam, estefelé hallottuk a lövöldözést. Másnap a réten keresztül jöttem Adorjánra, egy új ruhát is hoztam magammal. Útközben találkoztam két asszonnyal és ők mondták, hogy mi történt. Amikor odaértem a faluba, a ruhámat egyik szárkúp alá tettem és megindultam a töltésen felfelé. Láttam a szerb szolgálót, ott ült és lövöldözött a levegőbe. A nép kiment a Tiszapartra. Én is odamentem. Megláttam nagyapám papucsát, kalapját, meg a pénztárcáját. Rítam és elindultam nagymamámhoz, de ő nem volt otthon. 
     Betettem a fészer alá a kalapot, a papucsot meg a bukszát és hazamentem Zimonicra. Két hét húlva engedélyezték, hogy a pandaly alól az embereket elvigyék a temetőbe. Öten voltak.
     A Bakota tanítót úgy széttépte a gránát, hogy a karórájáról ismertek rá. Hat-nyolc hónap múlva ifjúsági elnök lettem. Feladatul tűztük ki, hogy szabad legyen kiszedni az embereket a vízből és eltemetni a temetőbe. Megkaptuk az engedélyt, kijött a katonaság. Én is ott voltam és még néhány férfi, akik ismerték az áldozatokat. Meg persze a halászok, akik horgokkal próbálták kiszedni az áldozatokat, de csak kézfejek, fejdarabok jöttek fel. A halászok mondták, hogy van takaró meg nyitó áradás, és, hogy valószínűleg betakarta a holttesteket az iszap. Abba lett hagyva, az előkerült testrészeket pedig elásták. Több mint egy évre a gyilkolások után a falu másik végén Bicskei Pista holttestét feldobta a víz. A felesége megismerte a szvetterjéről, derékszíjáról és a fogsoráról. A komája, Csaba Jani lepedőbe tette és a parton elásta. Később kaptak engedélyt és eltemették a temetőben.
     1945-ben lettem rendőr, na nem jószántamból, hanem kényszerűségből. A magyarok ideje alatt, amikor leérettségiztem, volt egy nagybátyám Esztergomban és oda akartam menni katonaiskolába, csak a bombázásokkor hazajöttem. Molnár Lukács akkori kommunista ezt tudta és megkérdezte, hogy jó-e nagy magyarnak lenni?! 1945-ben, amikor megkezdődött a rendezés, ő lett a községi elnök. Anyámék ismerőse, Saffer Pál referens megmondta, hogy a Molnár le akar tartóztatni. Két választásom van, vagy tűnjek el, vagy legyek rendőr. Másnap reggel 8-ig gondolkodhattam. Jelentkeztem Kanizsára és így lettem rendőr. Semmi egyenruhánk nem volt, csak egy Titovka, karszalag meg egy huszárkarabély. Egy Dimic Maksim nevű emberrel voltam szolgálatban. Egy-két hónap múlva elkaptuk a börtönt, ahol a kanizsaiakat kínozták. Amikor éjszakai ügyeletben voltam, lementem a pincébe, ahol a börtönök voltak. Négy cella volt, három üvegablakos egy meg sötét. A falak tele voltak firkálva nevekkel. A negyedik cella be volt zárva. A rendőrségen egy fiókban találtam egy kulcsot és amikor megint dezsurni lettem, hajnalban átmentem a városháza pincéjébe és bementem a negyedik cellába. Az lehetett a kínzókamra, mert tele volt vérrel meg agyvelővel.
     Hat-hét hónap múlva átmentem Tótfaluba, majd Horgosra, és amikor lecsitult a helyzet, kértem a leszerelésemet.”