„Alaposabban átgondolva visszaemlékezéseimet, az eddig elmondottakhoz még a továbbiakat fűzném hozzá:
Mint ahogyan már mondottam, a magyar honvédek bevonulására nem emlékszem, de arra igen, hogy a magyar zászló a községházán már lobogott, amikor a honvédek bevonultak Martonosra 1941. április 12-én. Egy csapat ember felment a határra, amely csak pár kilométerre volt a falutól, amelyet akkorra már elhagytak a szerb határőrök, és kérték a magyar határőrség parancsnokát, hogy jöjjenek be a faluba, mert ott nem érheti őket semmi bántódás. A parancsnok erre nem volt hajlandó, de egy önként jelentkező határőrt elengedett, aki biciklin a tömeg közepette eljött a faluba és kitűzte a községházára a magyar lobogót. Ezt azért állíthatom ilyen biztosan, mert a családi házunk nagyon közel volt a községházához, és nekünk, gyerekeknek ez különleges eseménynek számított.
     A Vörös Hadsereg bevonulására Martonosra 1944. október 8-án, a késő délutáni órákban már jobban emlékszem, hiszen akkor már harmadikos gimnazista voltam. A bevonuló hadsereg katonái a községháza előtti téren állapodtak meg, felállították a gépfegyvereket és a többi felszereléseket, még egy tankra is emlékszem. A falu lakossága összejött a községháza előtt; jobbára a szerbek vendégelték meg az orosz katonákat, ettek, ittak és egy egész népünnepélyt rendeztek, járták a kólót egész késő éjszakáig.
     Mint ahogyan később kiderült, Horgosnál volt egy kis ellenállási vonal kialakítva. A mulatozás éjjelén egy pár német katona Bejött Martonosra, és rálőttek az oroszokra, azok pedig egész éjszaka, úgymond egész reggelig lövöldöztek. Borzalmas volt a fegyverropogás és mivel a mi házunk nagyon közel volt a községházához, nem volt könnyű a helyzet. Azon az éjszakán tankágyúval belőttek a házunk padlására, a tűzfalon egész nagy lyuk keletkezett. Amikor megvilágosodott, egy csapat orosz katona jött be a házunkba és azt magyarázták, hogy a tűzfal résein rájuk lőttek az éjszaka. Édesapám nagyon jól beszélt szerbül, de hiába magyarázta nekik kézzel-lábbal, hogy nem lőtt senki a mi házunkból rájuk, nem hitték el neki és a családot a falhoz állították, ők pedig egész nagy felfordulást csináltak, mindent átkutattak az udvartól a padlásig és szerencsénkre nem találtak egy kilőtt üres hüvelyt sem semmiféle fegyverből, de egyéb nyomokat sem. Így menekültünk meg, és csak ezek után hitték el, hogy nem a mi házunkból lőttek rájuk.
     Azon az éjszakán, amikor elkezdődött a lövöldözés, kimenekültünk a házból az udvarra, ahol 2-3 kukoricaszárból összerakott szárkúpok voltak, azok alatt töltöttük az éjszakát. Másnap nagyapám és édesapám felmérték a helyzetet, és a szomszédunk, Priboj tanító bácsiék kertjében – nagy kiterjedésű volt tele gyümölcsfákkal, szeder- és málnabokrokkal, mogyoró- és alacsony fügefákkal – ástak egy nagy bunkert, ahova azután minden este bevonultunk és ott töltöttük az éjszakát. Szegény apám – ameddig el nem vitték – és nagyapám voltak a házpásztorok; nem volt könnyű a helyzet.
     Visszaemlékezéseimet felidézve most érzem a 13 éves gyermek remegését, mivel a szerbek megint úgy bántak velünk, ahogyan a törökök sem bántak soha. Illusztrációképpen mondhatom, hogy a »Titó hős partizán felszabadítói, a helybeli bosszúvágyókkal 1944 és 1945 elején« úgy cselekedtek, hogy egész Délvidéket gályarabok börtönének mondhattuk. Elkezdődött egy példátlan, gyalázatos és mérhetetlen bosszúhadjárat, amit már a mostani ismereteim alapján állíthatok, hogy mindez Tito főparancsnok előzetes engedélyével, előre előkészített forgatókönyv alapján történt, amelyhez Tito adta meg az engedélyt. Végeredményben tehát őt terheli a felelősség a szörnyű, középkori módszerekkel és bibliai kegyetlenséggel végrehajtott magyar népirtásért, amelynek az én édesapám is áldozata lett 1944. november 20-a éjszakáján.
     Az 1944 késő őszi tragédia, amely a családunkat érte, rányomta bélyeget a további életvitelünkre. Mindenki elképzelheti a családom helyzetét. Amikor 1944 őszén a család kirabolva, családfő nélkül maradt, édesanyámnak kellett eltartani az öttagú (5) családot varrásból (szerencsére leánykorában kitanulta a szakmát): idős nagyapámat (aki 1945-ben meg is halt) és nagyanyámat, 10 éves öcsémet és engem, a 13 évest. Értékeink nélkül, kifosztva, meggyalázva és megbélyegezve, igen nehéz körülmények közepette éltünk, talán mondhatnám, tengődtünk.
     Később nekem, mint 17 éves gyereknek nyáron a cséplőgépre kellett járnom, hogy meglegyen a család évi kenyere, mert földünk nem volt. Nyáron három szezonban, 1948-ban, 1949-ben és 1950-ben dolgoztam Bagi Vilmos cséplőgépén; jártam iskolába, nyáron pedig a cséplőgépen dolgoztam. Elhiheti mindenki, hogy milyen jó sorsom volt nekem is, de a családom többi tagjának sem volt jobb. Visszaemlékszem, hogy édesanyám varrt két rövid ujjú inget és alsónadrágot, abban jártam dolgozni a cséplőgépre, idős nagyanyám mindennap kimosta az egyik párat és másnap azt vettem fel. Az udvaron volt elkészítve egy dézsa víz, amelyet a nap felmelegített és abban fürödtem meg. Talán a legnehezebb az az érzés volt, amikor reggel meg kellett fognom a rudast, vagy később, mint molnár a zsákot, mert az ujjaim anynyira megvastagodtak, hogy nem tudtam becsukni a markomat és akaratom ellenére kicsúszott a kezemből minden. No de öszszeszorított fogakkal állni kellett a sarat, mert a munkatársaim heccelődtek, de ahogyan múlt az idő, a szervezetem megszokta a megerőltetést és akkor már könnyebb lett a sorsom.
     Talán szegény édesanyámnak volt a legnehezebb és legroszszabb – soha nem tudta magának megmagyarázni –, hogy a férjének, az én édesapámnak miért kellett ártatlanul, 1944 késő őszén olyan szörnyűségesen meghalnia.
Édesanyám kutatott és érdeklődött utána, hogy ki vádolta az édesapámat, mert az volt a szándéka, hogy kiváltsa pénzért. Így tudta meg, hogy Bakálic Mojo vendéglős vádolja.
     Igen ám, de amikor a nagybátyám elment hozzá egy este és megkérdezte, miért vádolja az öccsét, Bakálic ezt egyszerűen letagadta, így nem is volt lehetőség arra, hogy a kiváltásról beszéljenek.
A faluban akkoriban híre ment, hogy pénzzel ki lehet váltani, akiket elvittek és bezártak, ha a vádló olyan volt, akivel ki lehetett egyezni, és ha a szegényebb rétegből való volt. A probléma csak ott volt, hogy akiket gazdagabb és tekintélyesebb szerbek vádoltak, azoknak a sorsuk végképp megpecsételődött, mert ezeket az embereket nehezen lehetett lefizetni, de ők pénzelték, itatták, etették a szegényebb szerbeket, akik elvégezték a legpiszkosabb munkát is. Nem lehetet kiváltásról beszélni akkor sem, ha a vádló olyan elvetemült bosszúálló volt, mint Bandin Sofija. A tehetősebb és tekintélyesebb szerbek közül meg kell említeni Vucic Mito-t, Eremic Luka-t, Bakalic Mojo-t. Ezek a gazdagabb szerbek azért játszottak főszerepet az oroszok bevonulásakor a faluban, mert mind királypárti »csetnikek« voltak és azt hitték, hogy visszaáll a régi királysági rendszer. Máskülönben a falu szerb lakosságának a többsége is csetnik párti volt, később lettek hirtelen kommunisták. Például nagyon emlékszem az öreg Kojicra, akinek az volt a szokása, hogy lobogtatta a feje fölött a zsebkendőjét és a fején volt mindig a halálfejes csetnik sapka. Tévedtek ezek az emberek, mert nem jött vissza a régi királyság, őket pedig mind szépen félreállították.
     A szegényebb szerbek, akiknek a neve ismeretes és akik a legpiszkosabb munkát végezték: Peric (Nagyfejű) Mladen, Lišity Radovan (Csaruga), (Nagyorrú) Duško, (Nagyfogú) Drágo, Krstin Vlajko, Bajic Miloš, Kojic Dragomir és a Rájicok.
     Az állításomat, miszerint a vádolók lefizethetőek voltak, igazolja az a példa is, hogy Betyák Boldizsárt – akinek vitézi rangja volt és a falusi »Futura« fő képviselője volt –, kiengedték, így elkerülte a többi magyart ért tragédiát, mert volt pénze és szegényebb szerb vádolta, akit le lehetett fizetni.
     Az 1944. október 20-a előtti napokban azok a szerbek, akik az akkori események irányítói voltak, Vucic Mito és Putnik Živoljin vezetésével megbeszélést tartottak arról, hogy mi legyen a sorsa a pincébe zárt, agyonkínzott és vert magyaroknak. A többségük a likvidálás mellett volt, de mivel nem volt egységes az álláspont, megegyeztek abban, hogy egy tizenvalahány tagú bizottságnak alá kell írnia a kivégzésekről szóló döntést. Úgy tudjuk, hogy ezen csapatnak 2 magyar tagja is volt.
     Az elejtett szavakból és mondatokból az elmúlt évek folyamán több forrásból is megerősítést nyertek az előbb elmondottak. A tizenvalahány emberből álló csoportból, akik aláírták a magyarok likvidálását, ez idáig a következő neveket ismerjük: Vucic Mitó, Putnik Živoljin, Eremic Luka, Bandin Sofija, Bajic Miloš, Krstin Vlajko, Cogradac Ljubomir, Marinkov Milo és valami Belancic.
     Az édesapám nem volt semmilyen pártnak a tagja, nem vett részt sem szervezetben, de még szervezkedésben sem, amely a szerbség ellen irányult 1941. és 1944. között.
     Jól emlékszem arra is, hogy édesanyám sokszor a kezébe vette a hentesüzlet adós könyvét és sűrűn felolvasta mindazon szerb családok névsorát, akiknek hentesárut adott hitelbe az édesapám, hogy tudjanak csomagot küldeni azoknak a hozzátartozóiknak, akik Sárváron voltak kényszermunkán. Édesanyám többször mondta az apámnak, hogy miért nem kéri meg az adósságot – hiszen akkor megvolt rá a mód –, de ő mindig azt mondta: hagyni kell a szegényeket, majd megadják, ha módjuk lesz. Hát megadták neki az adósok hozzátartozói és az életével fizetett; ez illett az erkölcsükhöz.
     Természetesen soha nem kaptuk meg a tartozásokat ezektől a szerb családoktól, és sajnos egy sem akadt közöttük, aki próbálta volna megvédeni az édesapámat, hogy ne verjék olyan kegyetlenül, ahogyan azt tették (még nekem is megmutatta a nyomait) a községháza pincéjében, vagyis a pince fölötti helyiségben, amely most esketések és bankettek helyszíne. Talán volt olyan is, aki ezzel a gyalázatos tettel hálálta meg a segítséget. Ezek a dolgok azok, amelyeket nehezen lehet elfelejteni, megérteni pedig még úgy sem.
     El szeretném mondani azt is, hogy édesanyám soha többé nem ment férjhez, de nem is tudta soha, egészen a haláláig megbocsátani a gyilkosoknak, amit vétettek a családunkkal szemben, szerinte minden ok nélkül, csak azért, mert édesapám magyarnak tartotta magát.
     Visszaemlékszem arra is, hogy később, azokban az években, amikor már önállósultam, befejeztem az iskoláimat és dolgoztam, édesanyám sokat vitatkozott velem azon, hogy nálam nem észlelte úgy az 1944-es események megítélését, netán gyűlöletet, ahogyan azt ő értékelte. Megmondom őszintén, én mindig úgy próbáltam magamnak is, de másoknak is magyarázni az 1944-es magyarok elleni atrocitásokat, hogy akik elkövették az én édesapám és a többi ártatlan magyar elleni gaztettüket, azokat nem szabad összemosni az egész szerbséggel, sem a becsületes emberekkel. Mindig azt mondtam és mondom még ma is, hogy sajnos az édesapámat nem lehet feltámasztani vagy visszahozni, mert ha erre lett volna lehetőség, hajlandó lettem volna mindenre, de sajnos úgysem lehet visszahozni; kár gyűlölködni és mindenkire haragudni, hisz a történelem folyamán a délvidéki magyarságot soha nem védte meg senki, sem a békekonferenciák, egyetlenegy világhatalmi tényező, de még az anyaország sem lépett fel az érdekükben és védelmükben soha. Így mindig mi, délvidéki elszakadt magyarok ittuk meg mindennek a levét; még annak is, amit nem mi követtünk el. Így tehát saját érdekünk, hogy ne gyűlölködjünk – nem muszáj szeretnünk sem –, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy felejtsünk vagy felejtessünk.
     Nekem sokszor rosszul esett, hogy azt kellet éreznem, hogy sokan elítéltek ezen nézetem, viselkedésem és cselekedeteim miatt. Egyet állíthatok: ezen vádaskodók közül egyet sem bántott jobban ezen állapot, mint engem, csak az a kérdés, hogy ki ért el többet az életben és a munkálkodása folyamán, de ez nem az én dolgom, hogy ezt megítéljem.
     A mostani megvilágításban majdnem biztos vagyok abban, hogy édesanyám megítélése a magyarság ellen elkövetett gaztettek vonatkozásában igaznak bizonyult és sajnos a szerb nép magatartásában a magyarság elleni bosszúvágya visszajár és fennáll.
     Sajnos ezt igazolják az 1988. utáni, de még a mai események is, mert a megtévesztett szerbségben még mindig a gyűlölködés és a dac munkál; képtelen felülkerekedni bennük a józanész és az egészséges életösztön; vad bosszúállás lobog a szívükben, az ősi vérbosszú még él a zsigereikben; a Balkán még nem tudott Európáig felnőni, a maradiság és az indulatok sötét bugyraiban vergődik.
     Azokról a magyarokról, akik 1944 őszén és 1945 elején a Délvidéken meghaltak, nem kellett senkinek sem elszámolni. A történelemnek sem, de nekünk mindent fel kell tárnunk, amit csak lehet, hogy kitudódjon az igazság, hogy a jövő generáció ne felejtsen és ne felejtessen.
     Ez nem kell, hogy jelentsen és felidézzen semmiféle nacionalista, revansista, de más hatású érzelmeket sem, de nem szabad tovább Szerbiában tabu témaként kezelni az 1944-es igazságtalan és szörnyűséges, magyarok elleni, bűnvádi eljárás nélküli, szégyenteljes tömegmészárlásokat. A hatóságoknak és bizonyos tényezőknek nem szabad tovább eltiltani az árvákat, özvegyeket és hozzátartozóikat a sírok mellől. Fel kell hagyni ezen szégyenteljes viselkedéssel, mert világosan szólni kell arról, mi történt, hogy ne véres bosszút hozzon többé a holnap erre a tájra, hanem megértést és megbocsátást.
Én a vértől iszonyodom, különösen nem szeretem az ártatlanok vérét, de a gyilkosokét sem, éppen emiatt az én fiamnak nagyon sokáig nem beszéltem arról, hogy mi történt a nagyapjával. Nem akartam megterhelni és elhinteni benne még a bosszú gondolatát sem, csak akkor beszéltem a dolgokról amikor a szerb nacionalisták és revansisták ismételten kitartottak azon állításaik mellett, hogy az 1944-ben likvidáltak, kivétel nélkül fasiszták és háborús bűnösök voltak és megérdemelték a sorsukat.
     Azt hiszem, eljött az ideje, hogy szembenézzünk a múlttal. Őszinte színvallásra kötelez bennünket a történelem is: meg kell adni az 1944 őszén és 1945 tavaszán likvidált ártatlan magyar áldozatoknak a végtisztességet, mert a föld, amelyben nyugszanak, az ő hazájuk is. Miért haltak mártírhalált? Mert máskülönben nagy fekete madárként a félelem tovább repdes ma is a délvidéki táj fölött. Bácskában még a mai napig is, nappal is éjszaka van, ezt észre lehet venni a becsületes emberek tiszta, őszinte szemében és az említett borzalom beárnyékolja a homlokukat is.
     Az igazság és a becsület nevében nyilvánosságra kell hozni azoknak a nevét, akik ismeretlen tömegsírokban nyugszanak, ítélet és bűnvádi eljárás nélkül. A martonosi, magyarkanizsai, adorjáni és a többi délvidéki község ismeretlen tömegsírjaiban elásott áldozatokét, és nyíltan meg kell mondaniuk a még élő »bíráknak« és gyilkosoknak, hogy mi volt ezen áldozatok bűne. Kik ítélték őket halálra? Kik végeztek velük? Ha az eljárás igazságos volt, akkor nincs mit titkolni tovább!
     Az igazság felderítése azért is szükséges volna, mert Martonoson, Magyarkanizsán, Adorjánon és a többi délvidéki helyiségben igen sok becsületes, tisztességes ember él, a gyilkosok remélhetőleg kevesen voltak; az ő tetteikért nem felelhetnek ártatlan emberek, magyarok és szerbek a történelem ítélőszéke előtt.
     Az elmúlt több mint fél évszázad alatt együtt éltünk – a boszszú gondolata nélkül – apáink, elődeink, hozzátartozóink gyilkosaival, lelkiismeretfurdalásuk tanúi vagyunk, de néha azt kell hinnem, hogy nincs talán egy becsületes szerb sem, akinek bűntudata volna legalább halványan az 1944-es véres magyarellenes atrocitások miatt vagy netán égne az arcuk ezen szörnyű bűncselekmények miatt.
     Nem muszáj, hogy szeressék egymást az itt élő népek ahhoz, hogy józanul éljenek együtt. Igenis mi, magyarok itt akarunk élni a többi néppel, de ezen belül nem akarjuk, hogy másodrendű polgároknak tartsanak bennünket. Csak sajnos lehetetlen azt elhinnem, hogy az itt élő népek oly sokáig keveredve még mindig őrzik a régi előítéleteiket.
     Így történhetett meg az, hogy nekem is voltak szerb játszótársaim, akikkel az 1941. és 1944. közötti időszakban hol nálunk, hol náluk játszottunk. De amikor a szovjet csapatok bevonultak a szülőfalumba, egyszerre megváltozott a helyzet, mindjárt büdös Kossuth lettem és amikor mentem a kútra vízért, csapatostul kilestek és elvertek, ami engem is arra késztetett, hogy egyenként kilesve őket én is visszaadjam a kölcsönt. Ezen jelenségek főkolomposaira még ma is jól emlékszem. Közülük megemlíteném a Bandin testvéreket, Toso-t és Bracikát, valamint Damjanic borbély kisebbik fiát, Bátót.
     Az igazság és objektivitás érdekében azt is elmondhatom, hogy voltak pozitív példák is. Például nem vett részt a magyarok elleni gyűlölködés semmilyen formájában Supic Vladimir és annak családja. Vagy Pecin Nádó – mint ifjúsági vezető 1944-ben – a volt Rozemberg paprika malmos házában alakult ifjúsági szervezetben, nem tett kivételt szerb és magyar között. És lehetett nekem is, mint »háborús bűnös fiának« részem a többivel együtt mindabban, ami ott történt. Nem lehetett hallani a faluban soha azt, hogy Karapancic Jašo megvert volna valakit vagy állati módszerekkel kínzott volna embereket, pedig ő is őrizte fegyverrel a bezárt áldozatokat.
     De sajnos nagyon világosan emlékszem arra az esetre is – soha nem tudom elfelejteni –, amikor valamiféle árut lehetett kapni az üzletben, és a nép sorban állt. Édesanyám is ezt tette, de mivel sokáig tartott a sorbaállás, és neki dolgoznia kellett, odaállított engem maga helyett. Az üzletvezető, aki »magyar volt« – név szerint Szabados Mihály – kivett a sorból és azt kérdezte, hogy mit keres itt egy háborús bűnös fia, akinek nem lehet semmi joga ebben az országban.
     Később Kanizsán dolgoztam, és a Titó levél időszakának egy periódusában megbízást kaptam az arra illetékes községi szervtől, hogy az Univerzál kereskedelmi vállalatnál észlelt negatív jelenségek okait és okozóit megállítsuk a megnevezett vállalat tényezőivel. Akaratom ellenére a vállalat vezetőségi tényezői egymásra olvasták a különböző mulasztásokat, hibákat, rendellenességeket stb. és a megállapított tények alapján nem maradt egyetlen felső vezető sem, akinek ne lett volna része a negatív jelenségek kialakulásában. Csak egy kivétel volt, Szabados Mihály, aki akkoriban a vállalat párttitkára volt. Pedig nem nagy erőfeszítésemre lett volna szükség és egy kis rossz szándékra, netán bosszúvágyra, hogy Szabados Mihálynak is megállapítassék a felelőssége. De ez nem történt meg, Szabados Mihály tiszta maradt – ezzel is igazolni szeretném, hogy nem volt bennem és ma sincs semmiféle bosszúvágy a múlttal kapcsolatban.
     Csak az igazságot szeretném, és segédkezni annak a felderítésében, hogy a délvidéki magyarság elleni atrocitások vonatkozásában az ártatlanul megalázottak és kegyetlen módon likvidáltak igazságot és rehabilitációt kaphassanak, és hogy a jelöletlen tömegsírokból a temetőben helyezhessük el a maradványaikat, elégtételt szolgáltatva a mártírok emlékének, intő példát a jelenkornak és kegyeletteljes emlékeztetőt az utókornak, valamint leróhassuk kegyeletünket és lehessen a sírjukra egy szál virágot helyeznünk.
     Továbbá ezen atrocitások ne legyenek továbbra is tabutémaként kezelve, ne legyünk megfélemlítéssel hallgatásra kényszerítve. Az ezzel kapcsolatos megfélemlítések és más negatív jelenségek véglegesen megszűnjenek, hogy azokkal ne manipulálhasson többé senki.
     Martonosra, Magyarkanizsára, de a többi délvidéki helyiségre is jellemző az a tendencia, hogy a gyilkosok és a gyalázattevők egy nagyobb része elhagyta tetteinek színhelyét. Így Martonosra is jellemző ez a tendencia, így hagyta el a falut véglegesen Bakalic Mojo hentes-vendéglős egész családja – ő volt, aki édesapámat vádolva megpecsételte a sorsát –, ők a szerémségi Karlovácra költöztek el, túl a Dunán; valószínűleg nem volt nekik tiszta a levegő a jobbára magyarlakta Martonoson. Két fia volt, az idősebb tudomásom szerint állatorvosnak tanult, de egészségügyileg megverte az Isten – megzavarodott, míg a fiatalabb Vojiszlávval az 1970-es években találkoztam, az újvidéki Duna-Tisza nagyvállalat kereskedelmi osztályán dolgozott. Ugyanígy elköltözött a faluból Kojic Dragomir is, és ritkán is járt haza. Ő az egyike volt azoknak, akik részt vettek a leventeoktató Németh József és családja szégyenteljes tragédiájában. Tudomásom szerint még ma is él. Ugyanígy a Bajic gyerekek is elköltöztek a faluból.
     A martonosi népőrség parancsnoka, vagyis az akciót lebonyolító felügyelő Jankovic Dorde volt azon a napon, amikor likvidálták a martonosi ártatlan magyarokat, köztük az édesapámat is. Biztos tudna sokat mondani ezen gyalázatos tettről. Ő még most is él Horgoson.
     Eddigi ismereteim alapján a leventeoktató felesége Szegeden élt, míg a lánya a városi Tanácsnál dolgozott.
     Petric (Nagyfejű) Mladennal kapcsolatban van egy esemény, amelyet érdemes megemlíteni. Ő is egyike volt azoknak az egzekutoroknak, akik részt vettek a martonosi magyarok likvidálásában. Termete tagbaszakadt, és nem túl magas intelligenciával rendelkezett. Különben a szomszédja mind a két oldalon a Forró család volt és tudomásom szerint nem is voltak haragban, de amint már mondtam az előbb is, igen befolyásolható volt és különösen, ha ittas volt, gondolkodása is furcsának mondható. De nem lehetett bátor embernek mondani, mert 1956 késő őszén a magyar forradalom és szabadságharc ideje alatt megheccelték azzal, hogy jönnek a magyarok, akik felelősségre fogják vonni a cselekedetiért. Olyan ember volt, aki ezt el is hitte és félelmében bebújt a disznóólba, és mivel olyan méretű és tagbaszakadt volt, alig bírták kihúzni onnan. Erről az esetről abban az időben szerte a faluban humorral, több-kevesebb kibővítésekkel, csúfondárosan beszéltek. Ezen esemény még a mai napig is bizonyítható a falu azon polgárai által, akik abban az időben ott éltek.
     Velem kapcsolatban van még egy dolog, amire szintén élénken emlékszem. Úgy az 1980-as évek közepe táján Martonoson egy megemlékezési dátum megünneplése kapcsán egy összejövetelt tartottak. A megnevezett ünnepi találkozót a falu akkori nagy öregje, Beljin Stanoje hívta össze. Meghívta mindazokat a faluból elszármazottakat is, akik valamire vitték az életben, nem szakították meg a kapcsolatukat a faluval és lehetőségeik arányában segítséget is nyújtottak. Erre az összejövetelre és is hivatalos voltam, mert teljes mértékben rám is illettek a meghatározott mércék, de nem kis erőfeszítésükbe került a szervezőknek, főleg Beljin Sztanoje-nak és Supic Vladimir-nak, hogy letörjék a Krstin Vlajko vezette csoport véleményét, akik még akkor is alkalmazni akarták a rámsütött szégyenteljes bélyeget – amely elkísért szinte az egész életpályámon – az ártatlanul likvidált édesapám miatt. Számukra mint kiközösített, nem voltam kívánatos vendég.
     Már az 1970-es években bebizonyítottam a vádaskodókkal szemben, hogy az édesapám neve nem szerepelt a háborús bűnökkel vádoltak névsorában, de ma már ismertek a háborús bűnöket megállapító bizottságok adatai, ezáltal a Forró családra, így rám sem illett a megszégyenítés iszonyatos pecsétje, amelyet ránk sütöttek a gyilkosok fél évszázadon keresztül. Ugyanígy nem illett ezen bélyeg a többi martonosi családra sem.
     Én erre a reagálásra számítottam, mégsem féltem megjelenni ezen az ünnepi összejövetelen. Szeretném kihangsúlyozni ez alkalommal is, hogy soha nem féltem a délvidéki magyarok egzekutorainak fenyegetései és vádaskodásai miatt, mert mindig azt tartottam és vallottam, hogy nekik van velem szemben mitől tartaniuk, hiszen az ő lelkiismeretük szennyes, nem az enyém.
     Még egy dologra szeretnék rámutatni: a martonosi Községháza pincéje sorsának alakulására, amely helye és tragédiája volt a 24 martonosi magyarnak, akiket oda bezártak 1944 őszén. Ez volt az a hely, ahol a szerb egzekutorok és gyilkosok a csupasz és vizenyős, földes padlóra szórt szalmán tartották bezárva a saját piszkukban és sokszor vérbefagyva fetrengő ártatlan áldozataikat. És ez volt az a hely, ahol vadállati és középkori módszerekkel kínozták, megalázták és megcsonkították – és csak az Isten a tanúja annak, hogy mi mindent nem követtek még el – 1944 októberének és novemberének heteiben azon a szerencsétlen magyar embereken, akikre valamelyik szerb rávarrta a bűnösség bélyegét csak azért, mert »büdös Kossuth« volt és mert bosszúból irtani kellett a magyarságot.
     Ez a hely volt és marad a martonosi magyarokat gyilkoló martalócok gyalázatos szégyenfoltja, mindörökké hirdetve tetteiket mindenki és a történelem számára is. Ebben a faluban soha nem bántak szerbekkel úgy, ahogyan az a 24 magyarral történt 1944 késő őszén.
     Sok évig úgy állt ez a pince, ajtó nélkül, oda dobálták be az udvari és egyéb szemetet, sok esetben a híres vadászat zsákmányaiból eredő hulladékot is, oda jártak vizelni a sűrűn megrendezett bankettek részeg képviselői és mindig akadt helybeli »dicső képviselő«, aki csúfondárosan és lekicsinylően mondott regét ezen helyről. Hol ilyet, hol olyat; hol ilyen, hol olyan megvilágításban.
     Nagyon figyelemre méltó, hogy az 1990-es évek elején végbement változások és átrendeződések után, jó vagy rossz szándéktól vezérelve, elmaszkírozták és megszüntették a megnevezett pince eredeti állapotát, a martonosi magyarok golgotáját és 1994/95-ben átalakították raktárhelyiséggé.
     Pedig ha úgy állhatott, ahogyan állott fél évszázadon át, megmaradhatott volna eredeti állapotában és kinézetiben továbbra is – várva egy jobb időre, amikor méltó módon lehetne rendezni a státuszát, figyelmeztetve és kötelezve mindannyiunkat arra, hogy ne felejtsünk és ne felejtessünk.
     A visszaemlékezéseim befejezése kapcsán azt szeretném még rögzíteni, hogy az ártatlan martonosi áldozatoknak adjon az Isten örök nyugodalmat, nekünk, megmaradt élőknek békés szívet, hogy harag és gyűlölködés nélkül élhessünk ezen a földön, ahol apáink éltek és haltak. A martonosi Tisza-part úgynevezett »kisrétfarki« földje, ott, ahol úgy kanyarog az új töltés, már beitta a vértanú áldozatok vérét. Isten nyugosztalja őket!
     A délvidéki magyaroknak is meg kell tanulniuk – és ez vonatkozhat az anyaországi, és az egész világ magyarságára is –, hogy megbecsüljük a saját fajtánkat. Ha lesz egyszer merszünk felemelt fejjel vállalni múltunkat, ha ki tudjuk mondani, hogy nekünk is voltak őseink és hőseink, semmivel sem jobbak vagy rosszabbak, mint más nemzeteké, akkor mások is jobban megbecsülnek bennünket, és akkor a jövőben nem fog olyan sűrűn és nagymértékben ránk járni a balsors.”