„Egy hideg november végi éjszakán édesapámat sorstársaival együtt egy jeltelen tömegsírba géppuskázták.”
„A magyarok jövetelére nem nagyon emlékszem, hiszen akkor még csak 10 éves voltam. Annyit tudok, hogy a martonosi szerbek közül a magyarok senkit nem öltek meg. A magyar nemzeti ünnepeken nagy ünnepségek voltak, én is szavaltam a Nemzeti dal-t valamelyik év március 15-én. Talán ezért kellett apámnak kínok között meghalni 1944-ben.
     Amikor az oroszok elfoglalták Martonost, a helyi szerbek elkezdték a szervezkedést. Valamiféle lista alapján szedték az embereket. Gonoszságaikat azzal kezdték, hogy megölték a leventeoktatót, feleségét, megerőszakolták. Az embereket a városháza pincéjébe gyűjtötték be, szám szerint 24-et. Ott bent aztán brutálisan verték és kínozták őket. Édesapámat egy éjszaka hívták ki és vitték el otthonról. Állítólag Bakalic Mojo nevű helyi szerb vitette be valami személyes ügy alapján. Ezt Karapancic Jašotól tudtuk meg. Édesapám testvére egy éjszaka elment Bakalichoz és megkérdezte, miért vádolta meg az öccsét. A szerb ezt nagyon tagadta. Másnap Bakalic félelmében közölte a többi szerbbel, hogy tovább nem vádolja Forrót, engedjék ki. Nem engedték ki, de tovább nem kínozták. A helyi jobb ézésű szerbektől édesanyám megtudta, hogy mikor akarják kivégezni az embereket. Az utolsó nap találkoztam apámmal, a zárda udvarán, ahol fát hordattak vele. Kértem, hogy szökjön el, de ekkor felhajtotta ingét, megmutatta rohamkéssel megszúrt, elüszkösödött oldalát. Azt mondta, hogy nem bír elszökni. Azért szúrták meg, mert amikor verték, nem sírt és nem könyörgött. Azt is megtudtuk, hogy Werner Mihály apátplébános is szörnyű kínokat élt át. Kínzói levágták hímvesszőjét. Werner német származású ember volt, aki magyarnak tartotta magát. Ő a prédikációi miatt halt meg, ugyanis amikor a magyarok bejöttek, hálát adott az Úrnak, hogy vége a »bocskorosok« uralmának. Tudomásom szerint a többieket is szörnyen megkínozták. Később az is kiszivárgott, hogy Werner Mihály az utolsó éjszakán meggyóntatta és feloldozta bűneiktől társait. Egy hideg november végi éjszakán édesapámat sorstársaival együtt egy jeltelen tömegsírba géppuskázták. Azokban a napokban egy álhírt is elterjesztettek a tömeggyilkosok; mégpedig azt, hogy apám a Tiszát átúszva megszökött Magyarországra. Itt-ott látni vélték Szeged környékén. Anyám önmagát nem kímélve egy éjszaka nagyapám testvére segítségével a Tiszán átszökött Magyarországra. Hetekig hiába kereste férjét, senki nem tudott róla. A megbeszélt napon apám testvére várta a határon, így szerencsésen visszaérkezett. Az igazságra akkor döbbentek rá, amikor édesapám kabátját meglátták az egyik gyilkoson. Ekkor már nem volt kétséges, hogy apám meghalt.
     Sokan a szerbek közül azt állították, hogy nem voltak ott. Mint például Krstin Vlajko. Ez nem igaz, rajtam is végigvert puskatussal az utcán.
     A tömegsírt a múlt év végéig nem sikerült megtalálnom, pedig sokat kutattam utána. Tavaly árulta el nekem egy helybéli szerb a pontos helyet. (Ő egyébként nem vett részt a gyilkolásokban.) 
     Szeretném, ha édesapámat tisztességesen el tudnám temetni és néha egy szál virágot helyezhetnék a sírjára.”