„Apám kubikos volt, dolgozott a kompnál. Onnan nem engedték haza. A nővéremmel vittük le az ennivalót. Nem engedtek le a pincébe, de még a nővérem odaadta az ennivalót, én átmentem a másik oldalra, ahol a pinceablakok vannak, hátha látok valamit. Ott olyan nyitott ablakok voltak, be lehetett látni. Lenéztem, de sokat nem láthattam, mert a maga nagyapja, a Lajos bácsi ott állt az ablakban. Csupa vér volt az arca. Szólt, hogy kislányom, menjél innen, amíg meg nem látnak. Az őr, a Rajic Lukács, amikor meglátott, csúnyán rámkiabált, hogy menjek onnan, mert utánam lő. Ez 2-3 nappal a kivégzés előtt volt.
Utolsó nap délután apámat hazaengedték. A szerb szomszédok mondták neki, hogy szökjön el, de ő nem akart. Az éjszaka a nagymamám, aki ott lakott a főutcán, hallotta, amikor elvitték őket. Édesapám még kiabált is neki.
     Azért vitték be, mert amikor be volt rugva, danóta a: »bocskoros rácok«-at. A »Tökös« Veljo meg a »Púpos« Dušan vádolta, állítólag apám a Veljot egyszer megverte.
     Lent a pincében, rákényszerítették, hogy csináljon sárból olyan kis papi sapkát a Werner plébános úrnak. Csúfot űztek belőle.
     Ott volt bent a Krstin Vlajko, »Nagyfejű» Mladen, Bajic Miloš és még néhányan. A »Nagyfejű« Mladen apámat meg is verte a pincében. A Dobricki Joco fia, a Bato hét éves volt akkor, mint én. Volt lent a pincében és nevetve mondta nekünk: »Mondta a tied, zapád, rít, hogy többet édes kislányom nem látlak meg«.
     A Betyák Boldizsár bácsi is volt lent, de őt kiengedték.”