„Szüleim a háború ideje alatt Pesten dolgoztak, csak nagy ritkán jöttek haza látogatóba. Amire azokból az időkből emlékszem az, hogy mi is utáltuk a magyar csendőröket mint a szerbek, de olyan, hogy valakit Martonoson meggyilkoltak volna, nem történt.
     Amikor bejöttek az oroszok, emlékszem vonultak a töltésen, mi gyerekek ott szaladgáltunk köztük. Nem bántottak. Később doboltak a faluban. Mi kiszaladtunk az utcára, de nem értettük, mert szerbül beszélt. Kint az utcán ült egy öreg szerb, hallottam, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy mit dobolnak. Azt mondta, hogy ha valaki disznót akar vágni, akkor jelentse be. Később tudtuk meg, hogy azt dobolták a szerbek, hogy akinek van haragosa, személyes ellensége, szóljon.
     Ezután kezdték összeszedni az embereket, személyi bosszú alapján. Egyik este lefeküdtünk, első álomban voltunk. Borzasztó lábdobogásra és hangos szóváltásra ébredtem. Dörömböltek az ajtón. Két személyt tudok, aki bejött hozzánk és a szemem láttára hurcolta el az apámat, miközben én ordítottam. Az egyik a Bajic Miloš volt, a másik egy Csaruga nevezetű. Ráfogták a puskát apámra, ordítottak, hogy öltözzön, aztán elvitték. Tudtuk, hogy a többiekkel együtt a pincében van. Másnap már vittük neki a reggelit, meg az ebédet. Egy nap kétszer vihettünk ennivalót. Én az öcsémmel – aki négy éves volt akkor – két-háromszor voltam lent a pincében. Volt egy őr a szerbek között, aki mindig levezetett. Láttam az embereket, sorban voltak a fekhelyek, szalma volt beterítve.
     Vittünk be rongypokrócot, télikabátot. Az én apám az egyik kezét nem bírta emelni és nagy fekete véraláfutás volt az egyik szeme alatt.
     Volt, akit hazaengedtek. A szomszéd Petric Milan kért anyámtól hízottkácsát, meg ezt azt. Nem mondta ő, hogy azért kiengedik, úgyhogy anyám nem adott semmit.
     Apám a németek visszajövetelével kapcsolatban mondott valamit, azért vitték be. Nem tudom pontosan, ki vitette be, mondtak ezt is, azt is. Volt, aki azt mondta, hogy a K. Milivolj, volt aki azt, hogy a Zsárkó felesége a Matil néni. Jobbára ezek egymásra mondták. Apám semmilyen politikai pártban nem volt, politikai vagy ember ellen elkövetett bűne sem. Őt valószínű, hogy a Bajic Miloš verte. Mesélés alapján tudom, hogy amikor a Bajic kereskedő inas volt, közte és apám között – aki idősebb inas volt – valami szóváltás történt, de nem politikai.
     Utolsó délután vittük neki a vacsorát. Nem evett abból egy falatot sem. Valószínű, hogy már tudtak valamit. Az étel meg a kosár tele volt szórva szalmával. Lehet, hogy jelt akart adni, vagy nem tudom. Másnap, amikor vittük a reggelit, már nem volt ott. Előző este egy teherautó jött oroszokkal a faluba. Anyám abban reménykedett, hogy Oroszországba vitték kényszermunkára. Később a Rádó hordta apám kabátját. A »Nagyfogú« Drágó felesége tudta, hogy mi történt, de nem merte elmondani. Emlegette hogy ő tudja, de ha elárulja, akkor a Drágó agyonüti. Ez a Drágó orosz katonákat is járt temetni meg rabolni.
     A gyilkosok, akikről tudok, a következők: Petric Duško, Petric Mladen, Bajic Miloš, Rajic Miloš, Putnik Živko, Beljin Durica, Vucic Mito. Ő nagygazda volt, amíg a kommunisták ki nem penderítették, ő is ott volt.
     Volt egy partizán nő is a Miléva, ezekkel a vadakkal a plébánián. Ahová a szerbek befészkelték magukat. Azt, hogy mit művelt, nem tudom. A varrónőm mesélte, hogy amikor haldoklott, azt hajtogatta, hogy ne öljétek meg a gyereket.
A Krstin Vlajkot később hallottam, hogy ott volt. Velem mindig olyan édesszájú volt.
     A sógorom a Berkó Jóska is bent volt, meg a Demus János is, de őket hazaengedték. Voltak, akiknek meghatározott időközönként jelentkezni kellett, ilyen volt Pálinkás Imre. Egyszer úgy összeverte a Bajic Miloš, hogy a felesége úgy tolta haza talicskán.
     Mi ott laktunk a szerbek közt. Később már kollektívan sajnáltak. A Cavic Duróék előtt jártunk a kútra. Mindig mondta, hogy szegény Feri, ha látná a gyerekeit... Ilyenkor mindig megkönnyezett.”