„Én a magyarok ideje alatt hét éves voltam. Első osztályba jártam. Nem nagyon emlékszem, lehet, hogy egyes szerbeket megvertek személyi bosszúból, de ennek is volt előzménye, ami még a 18-as háborúig nyúlik vissza. Abban az időben öregapám gátőr volt. Kijártak hozzá, zörgettek éjszakánként. Addig, míg el nem űzték az állásából. Hasonló esetek történtek még. Kihangsúlyozom, hogy egyetlen szerb sem vesztette életét. Annyira nem is lettek megverve, hogy valamelyik megnyomorodott volna. Voltak, akiket elvittek munkaszolgálatra, a betelepítetteket, akik nem itt születtek, de ezek mind visszajöttek. Aki a hatóság ellen nem kezdeményezett semmit, azt nem bántották. Voltak ünnepségek, én is szavaltam a Petőfi verset, a Nemzeti Dalt.
     Az oroszok vasárnap délután érkezetek ide. Először egy menekülő mozdonyt lőttek. A mozdony előre-hátra tolatott, aztán egyszer csak megindult és elment, nem találták el. Három óra felé kezdték lőni a falut. A templomtornyot is ellőtték. Nem volt ellenállás. Bevonultak. A mi utcánkba is bejött egy tank. Két-három napra az oroszok a városháza előtt ünnepséget rendeztek, táncoltak. A budzsák felől bejöttek a faluba a németek és lőtték az oroszokat. Lett is néhány halott. Hallottam, hogy később ezt is a helyi magyarokra akarták fogni. Egy német megsebesült és leesett a sisakja. Ebből tudták aztán, hogy nem a lakosság csinálta.
     Apám, aki rendőr volt, már a régi Jugoszláviában is a többi rendőrrel együtt nem volt itthon. Amikor a magyarok kivonultak, ők átmentek Szegedre leadni a rendőrfelszerelést. Üzengettek neki, hogy ha nem jön haza, elviszik a fiát. Ezért a többiekkel együtt hazajött. Anyám még kérdezte is, hogy minek jött haza. Ugyanis, akkor már voltak emberek lent a pincében. Bejelentették a városházán, hogy itthon vannak. Ez november elején volt.
     Egy reggel 8-9 óra felé eljöttek érte. Ketten az utca felől, egy hátul a töltésen, hogy nehogy szökjön. Apám még odaszólt, hogy gyere be nyugodtan, nem szaladok én el. Ekkor elvitték, többet nem is jött haza. Hogy milyen okkal vitték be az embereket, pontosan nem tudni, gondolom, személyi bosszú alapján. A haragosokat bejelentették és már vitték is.
     A Szarapka Péter bácsit állítólag egy pofon miatt. Egyszer megpofozott egy szerbet. Apámék meg ugye rendőrök voltak, meg ráadásul magyarok. Miután bevitték, attól kezdve hordtuk be neki az ebédet. Elejébe mi adtuk oda, később az őrök elvették, hiszem, hogy oda se adták nekik. Voltak jobbérzésű szerbek, akik loptak be nekik ennivalót. Pár nap múlva láttam apámat. Odavittem az ebédet a pinceajtóba és beláttam. Az emberek ott feküdtek meg ültek. Apám feljött a lépcsőn. Ekkor már nagyon össze volt verve. A Bajic Miloš beleszurkálta a puskacsövet a kezébe. A későbbiekben annyira agyonverték, hogy nem bírt a saját lábára állni. Szíjjat hasítottak a hátából. Ekkor fölvitték a posta épületébe és egy orosz orvosnő ápolta. Amíg az oroszok itt voltak, addig nem nagyon verték őket, hanem amikor beállt a partizánhatalom, aztán rendbehagyták őket, agyonra verték. A plébánost is borzasztóan agyonverték. Középkori kínzás, amit véghezvittek. A martonosiak között van egy kishomoki is az Ozsvár Péter. Őt kishomokról kísérték be.
     A szerbek közül ott volt a Rajic Miloš, Rajic Marko, »Nagyorrú« Duško, Krstin Vlajko.
     November 21-e után anyám vitte be az ebédet. Jött haza ríva, hogy fiam apádékat elvitték Becsére. A normálisabb szerbek mondták anyámnak, hogy Ilus, ne várjátok tik ezeket haza. Többet nem mondhattak.
     Voltak álhíresztelések. Apámra is mondták, hogy mivel ő fönt feküdt a postaépületben, ottfelejtették és később rábízták egy szerbre, aki a határon elengedte. Nem igaz, nem szökött ott meg senki, össze voltak verve meg kötözve. Az egész csak félrevezetés volt. Úgy tudtuk eddig, hogy a kisrét sarkán vannak eltemetve, mert másnap a Rajic Miloš meg még néhányan arról hoztak egy batyu ruhát.
     A Lendvai Anti bácsi felesége, a Rozi néni megismerte a férje ingét az egyiken. Ekkor tudtuk, hogy mi történt. A kivégzés előtti napokban a szerbek tanácsot hívtak össze, hogy eldöntsék, mit csináljanak a magyarokkal. A többség ekkor a kivégzésre szavazott, de néhány embert kiengedtek. A Bús Jani bácsit, a Pálinkás Imre bácsit is, de ő annyira össze volt verve, hogy a felesége tolta haza dragacson. Később ebbe belehalt. Ők soha nem meséltek erről, annyira meg voltak félemlítve.
     A későbbiekben az összes férfinak ki kellett menni a komphoz dolgozni, el volt süllyedve. A munka végeztével át akarták adni az embereket a bánáti partizánoknak, hogy kivégezzék őket. Ott volt egy orosz major és az egyik magyar, aki az első világháborúban orosz fogságban volt és tudott oroszul, mondta a majornak, hogy a szerbek mire készülnek. A major megparancsolta a Vucic Mitónak, ő volt a szerbek parancsnoka (komesarja), hogyha egy magyarnak baja esik, akkor a Mitót kivégzik. Hát így menekültek meg. Keskeny András mesélte, hogy őket 45 tavaszán elvitték predvojnicka-ra (előkatonaság) és nekik kellett a pincét kitakarítani. Mondta, hogy a falak meg minden csupa vér volt.
     Az egész végigkísért később is. Meg voltunk bélyegezve. Nem nagyon mertünk bejárni a városba. A szerb gyerekek föl voltak biztatva és megvertek minket. 45 vagy 46-ban a Kéri fiával moziba mentünk. Közrefogot nyolc-tíz szerb gyerek, hogy itt a Kéri Jani meg a Sörös Sanyi fia. Jól elvertek minket. Egyszer a »Kotró« Marko eljött hozzánk, meglátta apám rendőrbakancsát, azt mondta, hogy be kell szolgáltatni és elvitte.
     Hogy mindezeket miért kellett megcsinálni, nem tudom. Az örök gyűlöletet megcsinálták. Nem felejtjük el, nem lehet elfelejteni.”