„Október 8-án hajnalra virradóra három óra körül a szomszédos plébánia káplánja bejött a tótfalusi plébániára, ahol én káplánkodtam. Felzörgetett bennünket, hogy magyar csendőrök vonulnak ki és meneküljünk mi is. A Szabó plébános úr is felébredt, ahogy mi beszélgettünk. Ő velem együtt azt mondta, hogy nem megy el, nem vétett senkinek, egész életét a népének szentelte, itt marad. Valóban nem félt senkitől, nem érezte magát bűnösnek.
     Aztán telt-múlt az idő, ilyen-olyan híreket kaptunk, beszélt a nép erről-arról, de vérengzésről nem hallottunk.
     Október 25-én aztán ellepte a falut ott egy olyan partizáncsoport. Nem voltak ezek igazi partizánok, olyan martalócok, rablók voltak, akik természetesen partizánruhába öltöztek és hát felfegyverkeztek. Bánáti és kanizsai szerbek voltak.
     Volt a faluban még egy – nem tudom, hova valósi – Halogén nevű fiatalember. Valahol valamelyik gazdánál béreskedett, és az vádolta a Szabó plébános urat, állítólag azzal, hogy gyalázta a szerbeket, hogy a prédikációs székről tett volna olyan kijelentéseket, amelyek hát sértőek lettek volna a szerbek számára.
     Persze én ezt nem tudom, mert amikor a magyarok bejöttek, még nem voltam Tótfaluban. Hát afölötti örömében biztos, hogy a prédikációban is erről megemlékezett, és tehetett olyan gyalázkodó kijelentést is, de hogy ő valójában nem olyan ember volt, bizonyítja az, hogy amikor az ottani dobrovoljácokat kitelepítették, akkor egyes magyar családok könnyen hozzájutottak a dobrovoljácok javaihoz, jószágaihoz, esetleg loptak is és Szabó plébános úr nyíltan a templomban felhívta őket, hogy semmit, de egyetlen egy ruhadarabot se vegyenek el. Ha vesznek valamit, tisztességesen fizessék meg.
Tehát ő nem volt gyűlölködő. Az igaz, hogy heves természetű, hirtelen ember volt, igazi szangvinikus. Tehát mondhatott is valami olyat, ami épp a nyelvére jött akkor. Ez lehetett az előzménye annak, hogy őt október 25-én fölültették a kocsira. Voltak neki lovai, és természetesen szekere is, olyan hintóféle. Hát abba fogták be a két lovat és aztán azon vitték őt is Kanizsára.
     Megjegyzem azt, hogy az akkori tudomásom szerint már az előbb mondtam, de hangsúlyozom, semmitől nem kellett volna különösebben tartani. Ezek is mondták, hogy majd beviszik, kikérdezik és aztán visszaküldik. Nem tudtuk, hogy kínzások és öldöklések kezdődtek. Vártuk is haza másnap, harmadnap, de aztán nem jött – nem jött és ez-az kiszivárgott. Tudtuk, hogy a kanizsai pincében gyötrik az ott tartottakat, köztük a Szabó plébános urat. Később hallottuk azt is, hogy kivégezték és hogyan kínozták meg.
     A börtönből egy fiatalember kijött, bejött oda a plébániára hozzám. Nagyon félt, szinte magán kívül volt. Látszott, hogy valami hihetetlen borzalmakon ment keresztül. Ő mesélte, hogy hogyan kínozták meg a plébános urat. Többek között szíjat hasítottak a hátából, besózták, aztán ütötték-verték. Állítólag ezt azért mondom állítólag, hát olyan hihetetlen, én ott nem voltam aztán mesélték, hogy voltak ott nők is, és a nemi szervét kínozták.
     Ott a pincében természetesen ezeknek az áldozatoknak a lelki erejét is megtörték. Valahogy nála maradt egy olyan egészen kis zsebkés, Bácskában úgy hívjuk azt, hogy bicska. Volt olyan, aki fel akarta magát akasztani, azzal aztán levágták, úgyhogy ott öngyilkosság nem történt.
     Még amennyire tőle tellett, bátorította is őket, habár az ő helyzete is teljesen kilátástalan volt. Bizony ő is kétségbe eshetett volna.
     Hogy mikor történt a kivégzése, azt én mai napig sem tudom. Hogy miért maradt meg bennem, hogy október 28-án, nem tudom, hogy ki mondta akkor, de én mindig azt tartottam, hogy ekkor végezték ki.
Elvitték őket oda Kanizsára a Szigetre. Ott ásták el őket. Egyik-másiknak az esztendők folyamán ahogy a víz mosta a partot, a csontja napvilágra is került.
     Visszatérve még arra a napra, a tótfalusiak közül aránylag keveset vittek el. A szétszórt tanyavilágot rendkívül szorgalmas, becsületes nép lakta. Ott semmiféle rendbontásnak, nem hogy ilyen rablásnak még a hírét sem hallottuk. Összesen két embert vittek el Tótfaluból, meg a Szabó plébános urat. A Harmath Péter és a Harmath Tamás bácsit. Ezek, akik meghaltak, mind ártatlanok voltak. Semmiféle, a szerb nemzet elleni gyűlöletet vagy más vétket ezekre nem lehetett rábizonyítani. Nem is volt kit bántani.
     Szabó plébános úr Kalocsán végezte el a teológiát. Ott szentelték fel, nem tudom pontosan hányban, de 1917-ben már Szenttamáson káplán. Aztán Adára került, Kanizsán is néhány éven keresztül káplánkodott, onnan került ki Tótfaluba, azt hiszem, hogy 1927-ben. Ő maga vígkedélyű ember volt. Rengeteg adomát, viccet tudott, sőt mint afféle kedélyes falusi plébános, ezeket még le is jegyezte. Jó emlékezőtehetsége párosult a vígkedélyével, ezért élvezet volt őt hallgatni.
Jó szónok volt, élénken tudott beszélni, megjeleníteni, tudta azokat az eseményeket, amelyekről szó volt. Lekötötte a hallgatóságot, így népmissziókban is szívesen látták. Tehát ő missziókat is tartott. Tehetségének legmegfelelőbb tere a prédikáció volt. Könnyen föl is tudott ingerlődni, de abban a pillanatban le is hűlt. Jószívű volt, adakozó, ismerte jól a népét. Általában nagyon szerették. Persze nem mindenki, hiszen az ilyen természetű ember könnyebben –, anélkül hogy akarná is – megsért valakit. Én mint káplán tudom, hogy nagyon kevés olyan volt, aki őt nem szívesen látta.
     Akkoriban még a papoknak nagy tekintélye is volt és ő hozzászokott ahhoz, hogy az ő szavára hallgattak, de ezt az ő helyzeti előnyét soha ki nem használta. Természetesen a nagygazdákat is szerette, de a kimondottan szegényeket is. Igazi lelkipásztor volt.
     Minket kispapokat is szívesen látott. Próbált igazi krisztusi pappá nevelni. Ha észrevette valamilyen fogyatékosságunkat, azt ő rögtön kendőzetlenül szóvátette, de atyai szinten. Horgosi születésű, az édesapja kereskedő. Volt egy apáca nővére, meg mégegy, akit én ismertem, ő a plébánián úgymond házvezető szerepet töltött be. A paptársaival igazi emberi, papi kapcsolatot tartott fenn. Az ő házába a vendég kitüntetésnek számított. Úgy fogadta valóban, mint testvérét és mindenkit megvendégelt. Volt is rá módja, akkor a papok elég gazdagok voltak. Ennyi idő után meg kell hogy jegyezzem, egyáltalán nem értett a gazdálkodáshoz. Lépten-nyomon becsapták. Lehet, hogy ő is rájött, de volt annyi neki, hogy nem sokat törődött azzal. Vagy esetleg észre sem vett sok mindent. Az akkori lehetőségekhez képest ő valójában szegényember volt. Nem is volt érzéke a gazdaság vezetéséhez és volt bérese. Nem mindig ugyanaz a személy, de a béresek szerettek nála, mert ő nem tudta ellenőrizni őket. Nem ment velük munkálatokat végezni.
     El is felejtettem mondani, hogy amikor megjelentek ezek a partizánok, ellepték a házat. Különböző értékeket vittek el. Nem szégyelltek semmit elrabolni. Azzal az ürüggyel kutattak, hogy fegyvert keresnek. Hát ott hiába keresték. A Szabó plébános úrnak volt ugyan egy – mi úgy hívtuk – flóber. Ez inkább játékfegyver volt. A verebeket lehetett söréttel riasztani. Emberre teljesen ártalmatlan volt. Bárki megvehette, nem kellett bejelenteni. Tehát nem volt semmiféle fegyvere.
     Később, amikor a pincében volt, de még nem tudtuk a sorsát, akkor is megjelent itt egy kb. harminc tagú partizáncsoport. A plébániáról, valamint a templomból is értékes dolgokat raktak föl a kocsira. Jól megpakolták nemcsak a plébánián, hanem különböző gazdáknál is. A plébániáról földobálták a subákat s a Szabó plébános úrnak más értékeit, használati tárgyait. Ékszere, sok pénze nem volt. A templomból is vittek el fekete szövetet, érdekes módon nem bántották a kelyheket.
     A plébánián volt egy nagy kukoricatároló góré és az tele volt csöves kukoricával. Azt lezárták és lepecsételték. Szép lovai voltak Szabó plébános úrnak, azokat mind elvitték.
     Az adorjáni öldöklésről amit tudok az, hogy a legkegyetlenebb, legembertelenebb, amit valaha is hallottam a mi vidékünkön. Egészen párját ritkító eset. Az, hogy ez megtörténhetett, azt bizonyítja, hogy az ember valóban mélyre süllyedhet. Ezek nem emberek voltak, egész biztos, hogy ördögtejet szívtak valaha magukba. Olyanok követték el a gyilkosságot, akik közül sokan ismerték ezt a népet, s mindenkit, akit láttak, ha férfi volt, ide terelték a piactérre.
Válogatás nélkül lehajtották őket a Tiszára és ott lelövöldözték. A tragédiát az teszi különösen kegyetlenné, hogy egy-egy családot szinte kiirtottak. Volt, ahol meghalt az édesapa, meghalt a fia és a veje. Egészen fiatalok is voltak köztük. Olyanok is, akik előző nap értek haza a frontról. Idősek is, egy tanító is, a Bakota tanító, úgy tudom, neki kilenc élő családja volt. Könyörgött nekik, ne bántsák.
     Ezek, akiket kivégeztek, mind ártatlanok voltak. Igaz, hogy az adorjáni határban a Schäffer malmost megölték, de ahhoz az adorjáni népnek nem volt semmi köze.
     Többen is meghaltak, 51-en akkor, aztán még vittek el innen Kanizsára is. Ebből a kis faluból összesen 54-en haltak meg.”