„Apámat a Bajic Miloš meg a Lišic Radovan (Csaruga) vitte el egy éjszaka. Ezek suttyó tizenéves kölkök voltak akkor. Az automata puskát ráfogták és mondták neki, hogy tegye a fegyverét az asztalra. Apám kitette a colostokot meg a ceruzát, ezek voltak a fegyverei. Konkrétan nem tudom, hogy ki vádolta. Szerintem a szomszédok közül valaki. Apám egyszer azt mondta a Simon Miska bácsinak, hogy lesz ez még másképp is. Most is olyan idő van, hogy elég, ha valamire azt mondják, hogy az fekete, akkor az fekete. A Campragné szerint a Bandin Sofija vitette be. Voltam lent a pincében. Először az őrök a Rajic Ljubo, Petric Duško meg a Nagyfejű Mladen nem akartak beengedni, de aztán a kisbíró, az Ukovacki Milorad levezetett. Ez az ember nem volt vérengző. Kétoldalt szalmán meg rongypokrócon feküdtek az emberek. Apám középen volt. A Petric Milan (dobos Milán) szomszédunk mondta anyámnak, hogy adjon neki hízott kácsát, akkor majd hazajön a Feri, de nem lett semmi. Ebben az időben a Putnik Živoljin volt az atyaúristen. A magyarok senkit nem ütöttek agyon, akkor ezeknek miért kellett ezt megcsinálni? Hát bűnösök voltak azok az emberek? Hol az a bíróság, aki ezt az ítéletet kimondta? Hol van a papír, amelyiken felsorolják a bűneiket. Ilyen papír nincs. Húsz éve, amikor el akartuk adni a házat, holttá kellett nyilvánítani apámat. Tanúkat kellett állítani. Akkor a Lőrinc Jóska bácsi meg a Komjáti András aláírták, hogy a pincében látták utoljára. Ők is bent voltak, csak őket ki engedték. Rajtuk kívül még a László Kálmán is bent volt – őt egy szerb aszszony hozta ki. A Gruik Bandi bácsi is – őt egy orosz orvosnő pénzért. Állítólag a kivégzésre egy orosz autóval vitték az embereket. A Nenad juhász végignézte. El is tűnt nemsokára. A döglött Tiszában találták meg a három nyárfánál fönt belefagyva.

     Nem féltem kimondani az igazat és ebből voltak kellemetlenségeim is. A tűzoltóknál dolgoztam és amikor a Belügyminisztérium átvette a tűzoltóságot, néhányunkat nem vettek át. Meg vagyunk bélyegezve. A vadászengedélyemet sem akarták megadni, csak nagy nehezen. Akkor is be kellett mennem Szabadkára beszélgetésre. Ezzel a Csarugával, a Radislóval meg volt egy külön sztorim. Ez elment Beográdba, de aztán visszajött, hozott a sportegyesületnek komplett felszerelést. Beográdban volt valami festőfirma feje. A Park helyiséget megvette vagy kibérelte. (Ez egy kocsma – a szerző megjegyzése.)
     1971-72-ben egy október 8-án a Simon Miska bácsival lementünk a Csarugához. Feljött ez is, az is. Mondom, hogy nekem az október 8-a nem az ünnepet jelenti, ki sem tettem a zászlót. A Csaruga erre élesebben reagált, hogy hogyhogy nem ünnep. Mondtam neki, hogy nekem mást juttat az eszembe. Nem a falu felszabadulását, hanem, hogy apámat agyonütötték és hogy akik agyonütötték, azok gerinctelen férgek voltak. Erre azt mondja, hogy »agyonütöttem apádat, agyonütlek téged is.« Na hát én akkor megrámoltam a Csarugát meg a berendezést is. Hazajöttem, de még itthon is folytattuk az ügyet. A szerb szomszédok beszaladtak, hogy mit csinálok én, szidom a szerbeket, vagyis a rácokat meg hogy sértegetem a pártot. Jött a Csaruga és az utcán még vívtunk egy csatát. Hadonászott a pisztollyal. Közben jött a Krstin Jovo és lecsillapította, engem meg hazavitt. Kijöttek a rendőrök, felszedték az adatokat.
     A Csaruga üzengetett, hogy fizessek, vagy bíróságra adja az ügyet. Zsarolt... A kihágási bíróságra úgy ment az ügy, hogy én megsértettem a rácokat, meg az államot. Kérdezgette a bíró, hogy mi van, hogy van ez. Amikor odaértünk, hogy »agyonütöttem apádat, agyonütlek téged is«, akkor megállt. Kérdezte, van-e tanúm. Mondtam, hogy van. Nahát ezután nem lett semmi az ügyből. Egyformán büntettek meg minket, a Csarugát is, csendháborítás miatt. A bíró mondta, hogy nem baj, ha szidtam a rácokat, mert rácok nincsenek, csak szerbek. Én mondtam, hogy én csak a Csarugát szidtam.
     Egy Belancic Tošo nevezetű martonosi szerb megnősült és elment Zsednikre. Amikor a felesége meghalt, hazajött és összekerült a Giza nénivel. Neki a Tošo elmesélte, hogy a bátyja milyen nagy vérengző volt. A parókiáról mindent elhurcolt és a papot ütötte-verte. Meg is zavarodott valahol Pecellón és fölakasztotta magát. Ezt mind a Giza néni később elmesélte.
Ezek a szerbek mind tagadták, amit csináltak. A Krstin Vlajko is. Azt mondták, hogy ők harcoltak. Régebben egyszer fűztük a cirkot a Gruikéknál. Bevágódott a Petric Duško. Le akart kezelni. Mondtam neki, én ismerlek, hát te ütötted agyon apámat. Nem teketóriáztam. Mondta, hogy nem ő, hanem a kommunisták. Mondom neki, láttalak te álltál ott puskával. Eladta földjeit és elment Martonosról...
     Úgy három hete megyek vadászni, megállít az utcán Congradac Ljubomir, hogy mondani akar valamit. De már nem tiszta teljesen. Mondja, hogy őróla ír az újság, hogy gyilkos, meg hogy ez nem igaz, csak kitalálják.
Közülük ez a Rajic Ljubo, aki szintén verte meg őrizte az embereket a pincében, elment Sándorba, majd Szabadkára, de utolsó beteg évét 1965-ben itthon töltötte. Ide hurcolkodott a házunk végébe. Saját fülünkkel hallottuk, mennyire szenved. Valami belső rákja volt. Kihallatszott az ablakon, hogy ordít.
     A Camprag Živka néni azt mondta, hogy nem bir meghalni, mert valami bűne van. A Ljubo feleségével megbeszélte, és elment, kihívta a papot. Másnap Rajic Ljubo meghalt.”