Délvideéki Kutató Központ

Írott
N. n., Kanizsa, 1993.
„Kb. 2 hét múlva kezdték összeszedni a magyarokat.”
„A magyar csapatok 1941. április 12-én, szombat délután szabadították fel Kanizsát. A nép részéről lelkes fogadtatásban részesültek. A Bagi gyerekek a városháza előtt álló Péter király szobrát ledöntötték. A katonák egy Radivolj Bogdan nevű bolondos szabót lelőttek, mert az ordítozta, hogy a magyarok húsából akar paprikást enni. Én még egy áldozatról tudok; egy Schöffer nevezetű zsidóról, akit agyonvertek.
     Krstic Bato gerinctuberkulózisban halt meg később, ezt is a magyarok számlájára írták. Nagyobb atrocitások nem történtek a magyarok részéről. Voltak egyes magyarok, akik fizikailag bántalmaztak szerbeket. Ilyen volt Bata Lajos, (akit hóhérnak hívtak) és Koncz József. Bata Szegeden halt meg, Koncz pedig Monoron. Kneževic Lukát nagyon megverték. Ő egyébként nagy nacionalista szerb ember volt a régi Jugoszláviában.
     Arról van még tudomásom, hogy '44 nyarán fiatal szerb telepeseket Németországba vittek munkára. Néhány névre emlékszem is: Kneževic Aco, Radulov Duško, Ilkic Pero, Nedeljkov Sima. További túlkapásokról – a magyarok részéről – nem tudok.
     1944-ben az oroszok bevonulása előtt egy hónappal a bánáti svábok már menekültek az országutakon észak felé. Kanizsát a honvédek az utolsó héten hagyták el, ekkor távoztak a folyamőrök is. Az oroszok 1944. október 8-án szállták meg Kanizsát, közvetlen utánuk érkeztek a szerbek is. Azokban a napokban kidobolták, hogy egy orosz vagy egy szerb áldozatért száz magyart ölnek meg. Néhány nap múlva Tatic Duško lelőtt egy oroszt, de az nem halt meg mindjárt, és elmondta, hogy ki a gyilkosa.
     Kb. két hét múlva kezdték összeszedni a magyarokat. Biztosan tudom, hogy az oroszoknak semmi köze nem volt ehhez. Ezt kizárólag helybéli szerbek irányították –, egy ún. Tízes Tanács döntései alapján. Hét nevet tudok: Tatic Milan főjegyző, Terzin Nenad, Bogosavjev Luka, Bakalic Milan, Bakalic Aleksandar, Ugranov Milan és egy Tatic nevű dobos. Őket Kanizsán vértörvényszéknek is hívták. A végrehajtók is helyi szerbek voltak. Közülük is emlékszem néhány névre; Mihajlo Oluški főhóhér, Nikola Radakovic, Svetozar Kneževic Baco, Terzin Duško, Ugranov Duško, Preradovic Persida, Tatic Verica, Tatic Bato, Bošnjak Mile. Volt közöttük egy magyar is, Pilisi Pál (Gónó Palcsi). Ő vitetett be sok embert, majd a családot zsarolta, ha kapott is pénzt, senkin sem segített.
     Kizárólag éjszaka szedték az embereket és a város-háza pincéjében gyűjtötték őket. Ott aztán heteken át kínozták a szerencsétleneket, majd néhány turnusban a Tisza-parti kiserdőbe hordták őket. Ekkor szökött meg Gajda János és Ladócki Mátyás mezőőr, ismertebb nevén Luki Matyi. Gajda a Tiszába ugrott és átszökött Magyarországra. Később felesége hazacsábította, így 1946-ban visszajött. Rögtön elfogták és Zentára szállították, itt lecsukták. Neki innen is sikerült megszöknie; ismét Magyarországra. Soha többé nem jött haza. Két éve halt meg Szegeden, valahol a Rókusi körúton lakott. Ladócki Mátyás valameddig bujdosott, aztán elő-jött, neki semmi bántódása nem esett.
     Az áldozatokat nem ásták el, csak mésszel leöntötték. Az egyik barátommal kilopakodtunk a helyszínre, ahol saját szememmel láttam, hogy a Krizsán erdész disznajai turkálják a halottakat. Az áldozatok közül felismertem Losonc István gyepmestert a bricsesznadrágjáról. Neki kilógott a lába a sírból.
     1945. februárjában – úgy emlékszem – egy pénteki napon nagygyűlést tartottak Kanizsán. Sekulic Momcilo azt kiabálta, hogy »Sve madare u Tisu!« (Minden magyart a Tiszába!). Ez a magyarellenes hangulat megváltozott, mert Paško Romac tartományi vezető kihirdette a szerb gyilkosok ellen hozott ítéleteket, miszerint Mihajlo Oluškit halálra ítélték. Később derült ki, hogy az igazi ok az volt, hogy Oluški 1942-ben Bánátban az SS-szel működött együtt, Nikola Radakovic 5 évet, Svetozar Kneževic Baco pedig 2 évi börtönt kapott. A többi gyilkos nem részesült büntetésben.
     Terzin Duško úgy 10-12 éve halt meg, Ugranov Duško 1965 tavaszán teljesen elborult elmével. Halálos ágyán azt kiabálta, hogy: »Segítség, jönnek a magyarok és végeznek velem!« Preradovic Persida, Tatic Verica, Tatic Bato jelenleg is élnek. Bošnjak Mile is, ő Kanizsán. Pilisi Pál a hatvanas években halt meg nagyon csúnya betegségben.
     1945 tavaszán a kutyák emberi testrészeket hordoztak szanaszét, akkor a hatóság elrendelte az újratemetést, amelyben részt vett egy akkori kanizsai magyar pártember, aki listát készített honfitársairól. Állítása szerint a listát később ellopták tőle. Említést érdemel a szerbek azon vandalizmusa, miszerint az áldozatok mind egy szálig meg voltak csonkítva. 4-5 annyira, hogy nem lehetett ráismerni. Szabó Dénes plébánosnak levágták a hímtagját, Bagi Antal vendéglősnek kivágták a hasát és beledugták a kezét.
     Elmondtam amit tudok, de a nevemet kérem ne említse. Nem magam miatt félek, csak a családom és gyerekeim miatt. Sohasem tudni, milyen világ lesz itt még...
     Voltak olyanok is, akiket később kiengedtek. Őket is verték és kínozták, de ők túlélték a borzalmakat: Remete Illés, szabó; Bicskei Gáspár; Bicskei János; Szabó Jenő, szabó.”

Forrás: Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok. Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007.

VisszaVissza

Ugrás a lap tetejére